Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – Marosvásárhelyi Kar – ms.sapientia.ro

sapientia.ro

Főoldal / Hírek /

1956. október 23-ra emlékeztünk

A Marosvásárhelyi Kar Hallgatói Önkormányzata ünnepi megemlékezést tartott az aulában 1956. október 23-ra emlékezve.

Böjthe Róbert, a Hallgatói Önkormányzat elnöke köszöntötte a közönséget.

Aranyosi Ervin Október 23 című versét Hajdú Csenge szavalta.

Aranyosi Ervin: Október 23. (1956. emlékére)
Idegen népek állnak vállainkon,
saját hazánkban rabként tartanak.
S bennünk a vágy, már nem maradhat titkon,
hiába tankok, gyilkosok vad hadak.
 
Bilincs a kézen, béklyó köt a földhöz,
de mindez gyenge, míg lelkünk szabad!
Hazug világ, ma tőlünk messze költözz!
Igaz magyar, hát mutasd meg magad!
 
Megannyi nép már átgázolt felettünk,
s uralt minket. Hát ebből már elég!
Tatár, Török, Habsburg csicskása lettünk,
Trianont, nácit is nyögött-e nép.
 
“Felszabadítók” rabolták hazánkat,
és vittek mindent, mi mozdítható.
Hagytak tengődni, mert ez volt a látszat,
de szívta vérünk, a tolvaj hódító.
 
És jött egy nap, október huszonhárom,
hitet hozott a hűvös őszi szél:
Szabaddá válunk, végre, minden áron,
a bátor szív egy szebb jövőt remél.
 
Igaz szívek a nemzetért dobognak,
s elárult lelkek mernek hinni már.
Barikádon lyukas zászlók lobognak,
szabadság nélkül, az életünk sivár!
 
Áldott a hős, ki kiáll a hazáért,
s minden áruló legyen átkozott!
Szeresd hazád, felelős vagy a máért,
amely reményt, s szabadságot hozott…

Dénes Csaba Antal saját versét szavalta, melynek címe: Szellemi örökség

Gyöngéd szellő suttog, kopár utcák mélyén,
Éjfélt üt az óra, októbernek őszén.
Hullócsillag száguld, a Corvin köz felett,
Éles gyermeksikoly idéz múlt időket.
 
Állok megdermedve, nem tudom mi történt.
Hirtelen géppuska okádja a töltényt.
Előttem a sarkon, tündöklő fényalak,
Körülötte vértől ittas bíbor falak.
 
Kiáltanék neki, de a szó elporlad.
Az idő folyama egy irányba halad!
Mégis most láthatom, egy ifjú hős arcát,
Amint iskolásból felnőtté vedlik át.
 
Érzem a por s hamu fojtogató ízét,
Hullaszag itatja ruháim egészét.
Hatalmas égzengés, melyet újabb követ,
Míg ezernyi angyal a földön nem fetreng.
 
Bősz folyóként árad, mi őrzi a hazát,
S e vitéz tettével óvja Európát.
Hány nemzedéknek kell túlvilágra szállni,
Hogy a magyar embert, ne uralja bárki?
 
Repeszgránát süvít, a jobb fülem mellett.
Elkapja a párkányt, a Pesti Srác felett.
S kit először láttam, üvöltve hull térdre,
Homlokától vállig húzódik sebhelye.
 
Szívem együtt dobban, a hős hazafival,
Kihuny az arany fény, ember aki ott van!
Szaladnék melléje a zárótűzön át,
Akár egy cseppel is, enyhítsem fájdalmát.
 
De testem öleli láthatatlan ketrec,
Múlt és eljövendő, eggyé sose lehetsz?!
Nem fojthatod belém, egy nép kiáltását!
“Nem fogsz elszenvedni értelmetlen halált!”
 
Időn és téren át, visszhangzik a hangom.
Az ifjú reám néz, majd nyöszörgi: “Tudom!”.
Erőtlen ajkáról, vér bugyog lefele,
Barna zubbonyának ékes büszkesége.
 
Égszínkék szeméből, gyémánt könny csörgedez,
Ahogy arra gondol, tán jó kezekben lesz.
Utolsó sóhajjal, felemeli karját,
Nehéz lőfegyverét örökül adja át!
 
Múlik a sötétség, csillagnak nyoma sincs,
Káprázat volt csupán, vagy mágikus bilincs?
Valóság volt tudom, mert érzem a terhét,
Fegyvernek mi hozta, angyal születését!!