André Krisztina

Februártól Erasmus+ ösztöndíjasként Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanulhattam fél évet. Amikor a kért papírok gyűjtögetésével foglalkoztam, bele se gondoltam, hogy mit jelent ez a pár hónap számomra.

Budapest a legnagyobb város, amiben valaha éltem. A regisztrációs hetem azzal telt, hogy egyik épületből próbáltam eljutni a másikba, közben minél kevesebbszer eltévedni. Első napokban nem volt egyszerű feladat, de rövid idő után be kellett látnom, hogy a város közlekedési rendszere nagyon logikus, minden létező segítség fel van tüntetve valahol, muszáj megbarátkoznom vele.

A kezdeti elkeseredést felváltotta a magabiztosabb utazások időszaka, néhány hét elteltével megtört a jég: egy turista tőlem kért útbaigazítást.
    

Öt hónap tökéletesen elég ahhoz, hogy néhány útvonal otthonossá, néhány épület törzshellyé váljon. Kijelenthetem, hogy a kellemes hangulatú, jó emlékeket őrző kávézók mellett sikerült néhány másfajta kulturális szeletet is a szívembe zárnom.

A ELTE főkönyvtárának megcsodálása után felfedeztem magamnak - majd  gyakorlatilag beköltöztem - a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba. Ez a gyönyörű épület eredetileg egy kastély volt, ezért nagyon különleges hangulata van, néha azon veszi észre magát az ember olvasás vagy tanulás közben, hogy az óriási csillárt bámulja tátott szájjal.

A Szabó Ervin Könyvtárban mindent megtaláltam, amire szükségem volt, a sok száz éves könyvek mellett könnyen előkereshetőek az idén megjelent szakkönyvek is, emellett a tanulást elősegítő fontos tényező az is, hogy nincs ingyenes internet hozzáférés, így a könyvtárlakók figyelmét nem köti le a hírfolyam frissítgetése.
    

A múzeumélményeim közül kiemelném a Ludwig Múzeumban tapasztaltakat. A mobilitás alatt minden ott szervezett kiállításra, különleges tárlatvezetésre ellátogattam: a gyerekkorunkból ismert „ne nyúlj hozzá”, „ne menj túl közel” típusú kiállítások után az ilyesfajta interaktív, kortárs összeállítások nagyon tetszettek.

Az egyetemen magyar nyelvű tantárgyakat vettem fel: a kiválasztásuknál figyelembe vettem, hogy tudjam egyeztetni az itthoni tárgyakkal, illetve azt, hogy olyasmit tanulhassak, ami érdekel.
A nagyobb létszám miatt természetesen sokkal inkább tömegoktatásnak tűnik első látásra, de az a tapasztalatom, hogy ha valaki érdeklődik és akar, akkor a legtöbb esetben a tanár is elkezdi egyénként kezelni.
Az órarendemre visszagondolva igazán szerencsésnek érzem magam, hogy volt olyan órám, ami miatt jólesett hétfőn reggel korán kelni, mert minden perce kacagással váltakozó tágra nyílt szemekkel telt.
    

A kollégiumban, ahol laktam, rengeteg Erasmusos hallgató élt, akikkel hamar megismerkedtünk és összebarátkoztunk.

 
Sokféle nemzet sokféle képviselője verődött össze, talán az egyetlen közös nevező az volt a csapat tagjai között, hogy mindannyian meg akartak tanulni magyarul, és mindenki hamar rájött, hogy nem könnyű dologra vállalkozott.
Akadémiai „előélettől” függően magyarázták a magyar nyelv nehézségét: a fordító szakon tanuló a héber nyelv nehézségi szintjéhez hasonlította, az ügyvédpalánta a római jog összetettségét állította párhuzamba édes anyanyelvünkkel.
A magyar nyelv mellett egymás kultúrájával is ismerkedtünk: a földrajz és történelemórákon szerzett száraz ismeretek végre személyessé váltak. Öröm volt látni, hogy mindenki tele van kérdésekkel a másik világát illetően.

Búcsúzkodáskor arról beszélgettünk, hogy talán túlreagáljuk az elválást, hiszen csak fél év együttlétről van szó. Aztán az egyik lány kikérte magának: igen, csak fél év, de ez fél év életünk első húsz évéből, nem kell szégyellnünk, hogy ez igenis meghatározó számunkra.

Ezt a fél évet szeretném megköszönni mindenkinek, aki kicsit is hozzátett: óriási hálával tartozom a tanáraimnak, és az Erasmus felelősnek: az ők türelmük és segítőkészségük nélkül ez az időszak egy káosz lett volna számomra. Köszönöm szépen!