Füzi Botond

A nevem Füzi Botond és a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán vagyok másodéves, informatika szakos hallgató. Körülbelül így kezdtem a levelet, amivel 2020. áprilisában jelentkeztem az Erasmus+ tanulmányi mobilitás programjára, hogy fél évig az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, a programtervező informatikus szak másodéves hallgatója legyek. Mielőtt azonban formálisan is jelentkeztem volna a programra, érdeklődtem a bizottságtól, hogy miként változik a program a vírushelyzet tükrében. A levelemre biztató választ kaptam, de a kételyek nem szálltak el és mivel a jelentkezés is online zajlott egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy én valaha kijutok az Erasmus program keretén belül Budapestre.

Még az egyetemen részt vettem egy előadáson, ahol megismertem Albert-Tóth Szilárdot (korábbi Erasmus+-os hallgató) és bár korábban sokat hallottam a programról, a végső elhatározást nagyban befolyásolta az ő beszámolója. Miután mindenkit hazaküldtek az egyetemekről sokat töprengtem azon, hogy érdemes-e egyáltalán időt és energiát áldozni rá, de a koordinátorom tanácsára végül úgy döntöttem, hogy belevágok és jelentkeztem a programra.

Kezdetben nagyon nehezen ment nekem az intézkedés és a bizonytalanság miatt, ami mindent körülfogott, a segítőim örömére, utolsó percre hagytam mindent. Miután az oktatás virtuális térbe költözött, a személyes beszélgetés vagy találkozás az ügyintézőkkel szóba sem jöhetett. Ennél fogva sok esetben nehézségekbe ütköztünk, amiket idáig sikeresen meg is oldottunk. Már itt megfogalmazódott az programon való részvételem egyik tanulsága: Ha igazán akar valamit az ember, akkor azt el is tudja érni.

Egyedüli tényező a vírus volt, amit bárhogyan szerettünk volna, nem tudtunk kikerülni. Ugyanis a szeptemberi kiutazásom előtt másfél héttel lezárták az országhatárokat és karanténkötelességet rendeltek el minden beutazónak, aki nem vállalta a tesztet. Ez persze a szüleimben és bennem is további aggályokat keltett a kiutazással és egyáltalán az ott létemmel kapcsolatban. Normális, hogy az ember fél az ismeretlentől és annak veszélyeitől. Szerencsére mindkét részről tisztában voltak ezzel és megértették visszalépésemet. Ugyanakkor nem szerettem volna, hogy a befektetett munka és ez a remek lehetőség kárba vesszen, ezért végsősoron sikerült, halasztani egy félévet, az enyhülő járványhelyzet reményében.

Sajnos a várt enyhülés nem következett be, de már tovább nem húzhattam az intézkedést. Dönteni kellett: bevállalom a nyolcórás kijárási tilalmat, a folyamatos maszkviselést és azt, hogy felhagyok az edzéssel vagy kihagyom a lehetőséget és reménykedem, hogy talán lesz még rá mód, hogy ilyen támogatások mellett kiutazzak Budapestre. Akkor még hatalmas bizonytalanságok között, de mára már annál nagyobb bizonyossággal gondolom úgy, hogy jól döntöttem. Így hát neki is vághattam a lakáskeresésnek és a temérdek papírmunkának, ami még hátra volt, nem mellesleg, ha jól emlékszem a vizsgaidőszak közepén jártunk akkor.

A szálláskeresés viszonylag, könnyen ment, hiszen az online oktatás miatt rengeteg üres albérlet volt. Először azonban sorra vettem az egyetem bentlakásait, amelyek éppen csak „vegetáltak”, hisz a diákok nagy része otthonról tanult. Kiderítettem azt is, hogy az ELTE a vírus miatt csak egy bentlakást tarott fent a külföldiek számára, ami egy kicsit félreeső helyen volt ezért inkább úgy döntöttem, hogy a 13. kerületbe költözök, az egyik rokonomhoz. Ez mind anyagi mind jóléti szempontból előnyös döntés volt, hisz tudni lehet rólam, hogy nem vagyok a „konyha ördöge”, ezért a kész meleg étel és a kellemes társaság igencsak jól jött.

A kiutazásomat követő első hét nem volt zökkenőmentes, hiszen amellett, hogy újra szerveztem a tanévemet és fel kellett vennem az órákat egy számomra ismeretlen rendszerben, még vizsgáznom is kellett, hisz akkor, az első félév, még nem zárult le a Sapientián. Szerencsére nem az a fajta ember vagyok, aki kétségbe esik, hanem szépen sorban megoldottam a problémákat. Ehhez persze hozzájött, a koordinátorom Kovács Zsuzsa, Antal Margit tanárnő, Somai Norbi (korábbi Erasmus+-os hallgató), Csizmazia Anikó ELTE-és koordinátor és sok más kedves személy segítsége, akikhez bármikor fordulhattam. Egy pár személy kivételével a tanáraim fiatalok voltak, nem sokkal idősebbek nálam, így annak ellenére, hogy egy viszonylag nagy számú évfolyamon voltunk, mégis családias hangulatban zajlottak az órák. Arra is lehetőségem volt, hogy magam válogassam meg őket és hogy könnyebb dolgom legyen, más diákok értékelései szerint rangsorolva voltak. 

A fél év gyorsan eltelt és bár nem voltak hajnali tivornyák és az egyetemen is csak háromszor jártam, nagyon sok nagyszerű embert megismertem és a sors is úgy hozta, hogy sikerült újra kapcsolatba kerülni régi barátokkal, rokonokkal. Mivel én egy vidéki fiú vagyok, aki kertesházban nevelkedett, ezért a főváros tömbházlakása és az önállóság megtapasztalása is hatalmas élmény volt. Sajnálom, hogy a beoltottság nem tudott olyan ütemben haladni, hogy teljesen feloldják a korlátozásokat az ottlétem alatt, de a margitszigeti futásokra, a túrákra a Pilisben vagy a Deák téri estékre mindig emlékezni fogok.

A mobilitásom alatt nem voltam otthon, így a vége fele már nagyon kíváncsi voltam, az otthoni barátokra és a családra, azonban akkor még hátra volt a neheze: a vizsgaidőszak, ami talán ebben a megfogalmazásban nem is pontos, ugyanis a legtöbb tantárgyból folyamatos számonkérés volt, ami így a vizsgák számát jócskán lecsökkentette. Kedvenc tantárgyam a szoftvertechnológia volt, amely során egy komplett projekt (játék szimulátor) fejlesztését követhettük végig, négyfős kiscsoportokra osztva. A fiúkkal rengeteg dolgoztunk, ami nemcsak egy ötös végeredményt, hanem új barátságokat is szült. A vizsgákra rengeteg időm volt felkészülni és kettő kivételével mindegyiken nagyon jó eredményt értem el.

Fájó szível hagyom ott Budapestet, de biztos vagyok benne, hogy vissza fogok térni valamikor és ha ez az egész járvány lejár, akkor céltudatosan fogom körbejárni azokat a helyeket, lehetőségeket, amiket az ottlétem alatt nem tudtam. Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy megérte-e, akkor azt mondanám, hogy mindenképpen megérte, hisz a látásköröm és a kapcsolatrendszerem kibővült, rengeteg tapasztalatot szereztem és ami a legfontosabb, közben jól éreztem magam.   

2021.09.07.