Szikszai Ibolya Tünde

Az Erasmus+ programról először gimnazistaként hallottam egy nyári táborban. Akkor még elérhetetlenül távolinak tűnt, mégis volt benne valami roppant kecsegtető, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Miután bejutottam a Sapientia EMTE Kommunikáció és közkapcsolatok szakára, csak erősödött bennem az ismeretlen utáni vágy. Fejlődni akartam, bizonyítani és új barátokra lelni. Vonzott az önálló élet lehetősége. Miután a tanáraim is felhívták a figyelmem arra, hogy mekkora lehetőség ez a program, elhatároztam magam. Úgy döntöttem, szerencsét próbálok.

Mobilitásom helyszínéül a budapesi Eötvös Lóránd Tudományegyetemet választottam. Mivel a várostól nem messze, Kerepesen laknak rokonaim, hozzájuk költöztem, és segítségükkel könnyen megtanultam tájékozódni a városban. Eleinte kissé idegennek éreztem a hévet és a metrót, de nem volt nehéz megszokni őket, jóval gyorsabban haladtam velük, mint ahogy azt busszal tehettem volna. A sínen való közlekedés sokkal jobb döntés, ha épp sietünk valahova Budapesten. A járatok nappal meglehetősen gyakoriak, van miből válogatni, azonban előfordul, hogy bizonyos vonalakon leáll a közlekedés, olyankor kapnak helyet a pótlóbuszok. Egy alkalommal mikor a kettes metró vonalán utaztam, a rossz idő miatt a jármű csupán a Puskás Ferenc Stadionig közlekedett. Megkértem egy rokonszenves hölgyet, hogy segítsen megtalálni a pótlóbuszt. Kiderült, hogy ő sem tud sokkal többet, mint én. Ennek ellenére, segítettünk egymásnak. Fel-le járkáltunk, az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy követjük a tömeget. Végül kikötöttünk a buszmegállóban, de mikor felszálltunk volna, a sofőr megálljt parancsolt. Azt erősítette, hogy nem mehetünk fel a buszra. A tömeg egy emberként mordult fel, senki sem értette a dolgot. Még érkezett két busz, és az egyik sofőr közölte, hogy az a hely, ahol állunk a végállomás. Akkor esett le, hogy a szemközti buszmegállóba kellett volna mennünk, és abban a pillanatban siettünk is át. Nagy vihar volt, erős széllel. Hosszúnak éreztem a hazautat, de örültem, hogy ott van velem a hölgy, akit korábban megszólítottam. Kiderült, hogy azonos az úti célunk, és egész végig beszélgettünk. Aznap nem csak arra jöttem rá, hogy nem feltétlen jó a tömeg után menni, hanem arra is, hogy Budapest az apró kellemetlenségeivel is új embereket sodor az útamba, akik egy életre nyomot hagynak bennem. Emlékszem, mennyire ámultan figyeltem legelső alkalommal a tömegközlekedési eszközökön a körülöttem levőket. Úgy vettem észre, hogy Budapesten nyitottabbak és kedvesebbek az emberek. Ha felszáll egy idős vagy beteg ember, mindenki összehúzódik és próbál segíteni, helyet keresni az illetőnek. Itthon ezt nem tapasztaltam ennyire intenzíven. Emellett az emberek olvasnak a buszon, és nem csupán könyvet, nyomtatott újságot is. A legmeglepőbb, hogy nem csupán az idősebb korosztály részéről tapasztaltam ezt. Ennek láttán azt érzem, hogy van jövője az újságírásnak, érdemes küzdenem azért, hogy jó szakember legyek.

A rokonaim kezdetben támogattak, azonban voltak problémáik, és egyre inkább azt éreztem, hogy pluszban vagyok náluk. A mobilitásom felénél átköltöztem a Márton Áron Szakkollégiumba, ahol rengeteg határon túli magyar fiatalt ismertem meg. Egy alkalommal elbeszélgettem egy ukrán sráccal országa politikai helyzetéről. Mélyen érintett mindaz, amit elárult. Teljesen más nyers tényeket olvasni, és egy olyan személy tapasztalatait hallgatni, aki ott is élt. Megértettük egymást. Benne is épp úgy lángol az erős nemzeti öntudat, mint bennem. Azt tapasztaltam, hogy a külhoniak mindig egymásra találnak, és nem csupán a kollégiumban, az ELTE BTK intézményében és a rokonaim lakóhelyén, Kerepesen is. Ezért is megéri Erasmussal kiutazni, hozzánk hasonló emberekkel találkozhatunk, akik által épülni tudunk.

Mivel az ELTE hallgatóinak igen nagy a létszáma, arra számítottam, hogy kissé személytelenebb lesz a tanítás. Ehhez képest, nagyon rendesek voltak a tanárok, bármilyen problémába ütköztem, készségesen segítettek. Nem voltak állandó szaktársaim, minden órán más társaságba kerültem, így nem nőttem össze túlságosan a diákokkal, azonban számos ismerősre szert tettem, és már ezért megérte bevállalnom az Erasmust.

Az órákon rengeteget fejlődtem. Azt vettem észre, hogy a tantárgyak között sokkal több a történelmi témájú, mint itthon, azonban ennek én örültem is. Magyar nyelven tanultam, tehát semmivel sem volt könnyebb dolgom, mint a többi halgattónak, minden jegyemért keményen meg kellett küzdenem. Az ELTE nem épp egy laza egyetem. Nem volt könnyű dolgom, de végül minden vizsgámat sikeresen teljesítettem.

Az egyik legemlékezetesebb élményem, hogy részt vettem az X Faktor első két élő showjának főpróbáján, és kicsit bele láttam abba, hogyan is készül egy ilyen műsor. Emellett Kerepesen lehetőségem nyílt önkénteskedni a helyi újságnál, kisvárosi rendezvényeken jelentem meg, és azokról írtam tudosítást, így szakmailag is fejlődtem. A Márton Áron Szakkollégiumban keddenként társastáncra jártam, ahol kikapcsolódtam, és sok új embert ismertem meg. Lassanként felkerestem a város nevezetességeit is, és közben a saját szememmel tapasztaltam, milyen gyönyörű a főváros.

Az Erasmus sok papírmunkát igényel. A tantárgyegyeztetés nem mindig megy könnyen, továbbá a dátumokat is nehéz megfelelően időzíteni. Kemény dió két egyetemen egyszerre teljesíteni, pláne ha az egyik Budapest legszínvonalasabbika. Ennek ellenére, megéri belevágni, hisz olyan tapasztalatokat szerezhetünk, amelyeknek később egy életen át hasznát vesszük. Fejlődhetünk úgy szakmailag, mint szellemileg. Budapest az a hely, ahova mindenhonnan mennek szerencsét próbálni. Annyi különböző, színes egyéniségű emberrel találkozhatunk, hogy a végén bennünk is megváltozik valami. Kitágul a látókörünk, észrevesszük, hogy nem csak belőlünk áll a világ.

2018.03.05.