Ferencz Krisztina

Utolsó egyetemi évem alatt úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ki az Erasmus+ programot, hiszen annyi jó dolgot hallottam róla másoktól, akik részt vettek benne, úgy tűnt ez tényleg egy életre szóló élmény lehet. Így jelentkeztem is a végzős szakmai mobilitásra, amiről már így elöljáróban elmondhatom, hogy egy igazán jó döntés volt. Eleinte féltem attól, hogy egyedül vágjak neki ennek az egész kalandnak, hatalmas örömömre ez a félelem hamar elszállt, mikor megtudtam, hogy egy barátnőm is jelentkezik, sőt még ugyanarra a helyre is szerettünk volna menni. Az öröm már csak tovább fokozódott akkor, mikor végül egy másik barátnőnk is úgy döntött, velünk tart. Szóval így alakult, hogy hárman jelentkeztünk az Ilona Malom Műhelyhez, egy játszótértervező és kivitelező céghez, akikhez egy volt egyetemi vendégtanárunk, Takács Edvárd által jutottunk el, aki bevezetett a játszótértervezés alapjaiba és rendkívül szimpatikus, színes világába. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mivel minden rendkívül gördülékenyen zajlott a cégválasztástól kezdve a szállás kérdésén át, egészen a papírmunkákig.

Miután a nyári zsongás véget ért, lejárt a ballagás, államvizsga, kiélveztük még a nyár hátralévő részét, szeptemberben végül tele izgatottsággal indultunk el busszal Kapolcsra, a Balaton felvidék egy csodás kis falujába. Nem tudtuk pontosan mire számítsunk, egy annyi sejtésünk volt, hogy ez nem egy budapesti pezsgő, nyüzsgő élet lesz. Meglepő módon nem telt olyan sok időbe mire megszoktuk ezt a lassabb, vidéki életet. Könnyedén beleszerettünk a természetközeliségbe, nyugalomba. Az irodában már első nap nagyon barátságosan fogadtak minket, sort kerítettünk rövid bemutatkozásra, ismerkedésre. A kezdeti pillanatoktól fogva egy igencsak családias közeg vett minket körül, ahol mindenki segítőkész és önzetlen volt velünk szemben. Ahogy elkezdtünk beilleszkedni, egyre csak gyorsabban kezdtek telni a napok, újabb és újabb feladatok kerültek a számunkra, amelyek új kihívásokat is jelentettek. A munka egyaránt zajlott az irodában és sokszor a terepen is az ország különböző pontjain. Ez a fajta kettősség izgalmassá tette az ottlétet, annak ellenére, hogy például a fél országot átszelő oda-vissza utazás néha fárasztónak bizonyult. Az irodában többször kaptam olyan feladatot, ahol rajzolnom vagy színeznem kellett koncepciótervek anyagát, amely számomra egy igen kedves elfoglaltságnak bizonyult. Ezen felül adatlapot szerkesztettem játszótéri eszközökről, anyagkiírásnál segédkeztem, kitűzési tervet készítettem. Olykor okozott némi nehézséget a különböző tervezői programok közötti körülményes átjárhatóság, kompatibilitás, azonban ezeket is sikeresen megoldottuk alkalomadtán. A terepmunkák nagyrésze a kitűzésről szólt, amely annyit takar, hogy előzetes terv alapján a helyszínen pontosan ki kell mérni és meg kell jelölni a munkálatok elkezdéséhez a játszóeszközök helyét. Voltak könnyű és nehezebb pillanatok egyaránt, fel kellett nőni a feladathoz. Egy szombathelyi játszótér esetében éreztem nagyon a nyomást, amikor senki sem volt velünk, aki igazán tapasztalt lett volna a kitűzés terén, teljesen ránk bízták az egész procedúrát, mi kellett mindent kijelöljünk. A munkások már tűkön ülve álltak körülöttünk arra várva, hogy befejezzük a feladatunkat és nekiláthassanak a méréseink alapján dolgozni. Ekkor azt is megtanultuk, hogy muszáj rugalmas legyen az ember, és könnyen, valamint gyorsan kell alkalmazkodni, mivel a terepen, mint ahogy az ott és akkor bebizonyosodott, mindig másképp történik valami, mint ahogy azt az ember elképzeli. Ahogy a mesékben, minden jó, ha a vége jó, itt is kijelenthetem, hogy végül szerencsésen sültek el a dolgok, a játszótér elkészült, még az átadás napján is ott lehettünk, ami megkoronázta az egészet. Ez egy olyan projekt volt, amelybe hosszasabban betekinthettünk, végig követhettük a folyamatot. Azonban voltak olyan helyzetek, amikor kevésbé láttunk át egy-egy éppen folyó munkát, így nehezebb volt belekapcsolódni a kis részletekbe. Egy másik része a gyakorlati tevékenységeknek a cég asztalos műhelyében zajlott, ahol általában a feldolgozott faanyagokat kellett lekennünk olajjal, ez nagy segítségnek bizonyult, amikor egy átadás miatt például szorított az idő, mindenki igyekezett minél hatékonyabb lenni.

A munkán túl próbáltuk minél hasznosabban eltölteni a két hónapot. A hétvégékre is mindig jutott bőven program, sőt még így se tudtunk megnézni mindent, amit szerettünk volna, hiszen a Balaton északi része annyi csodát rejt, a látványt markánsan meghatározó vulkanikus tanúhegyeken át az egyéb földrajzi, építészeti, történelmi és kulturális kincsekig. Rengeteg élményt gyűjtöttünk ezek felfedezése során, amelyhez nagyban hozzájárult az, hogy kölcsön kaptunk egy kis autót egy kedves munkatársunktól, amivel keresztül kasul szeltük a vidéket, lényegesen megkönnyítve a felfedezést.

Szakmai szempontból fontos programokon is részt vehettünk. Szeptemberben ugyanis belépést nyerhettünk az Uránia Filmszínházba Budapesten, ahol egy tájépítészeti tematikájú filmpremier vetítésen és gálaesten vehettünk részt. Egy másik alkalommal pedig, október folyamán részesei lehettünk az IFLA nemzetközi tájépítész konferenciának, amely egy különleges helyszínen az A38 hajón zajlott, és melynek második napján parklátogatásokon vehettünk részt, tervezői vezetés kíséretében.

Úgy gondolom, hogy sikerült a lehető legjobban kihasználni a két hónapot, amit Kapolcson töltöttünk, megismerve hihetetlenül kedves embereket, akik türelemmel kísértek minket a kalandunk során, akikért igazán hálás vagyok. Megpróbáltunk a falu életében is részt venni, Kapolcska fesztiválon voltunk, valamint a falunapokat sem hagytuk ki. A sok erdei séta lélekmelengető és gyógyító hatású volt szerintem mindhármunk számára. A lányokkal szerencsére ezalatt az idő alatt csak még jobban megerősödött a barátságunk. Rengeteget főztünk és sütöttünk, konyhai készségeinket fejlesztettük. Nagyon jószívű szállásadóink voltak, akikkel könnyedén együtt tudtunk élni. Szakmai szempontból is, ha lehet így mondani, akkor jobban kinyílt a szemünk, és számos tapasztalattal gazdagodhattunk. Nem csalódtam, az Erasmus+ valóban életre szóló élményt nyújtott.