Gal Éva-Erzsébet

Az egyetemi éveim utolsó Erasmus+ nyári gyakorlatának helye idén is Budapest volt. Mint minden évben, szerencsére idén is zökkenőmentesen ment a kiutazás és a szállással sem volt semmi féle gond.

Miután megérkeztem a városba és elhelyezkedtem, az előzetes megbeszéléseknek megfelelően, egy kis egyeztetés után el is kezdtem az első napomat a gyakorlatom színhelyén. Szerencsére a rendelő egy rövid buszozásnyi távolságra volt a szállásomtól, ami nagyon kényelmes volt a napi utazások szempontjából. A kollégákat nem kellett már bemutatni, mivel már a tavaly is együtt dolgoztunk.

Mindenki tárt karokkal fogadott és el is kezdődhetett az első munkanapom. A helyet már természetesen ismertem, így a dolgok megtalálásával nem volt problémám. ezen a napon leginkább csak olyan fordításokkal foglalkoztam, amire szüksége volt a rendelőnek (hivatalos papírok, biztosítási elszámolások külföldre stb.). A papírmennyiség olyan nagynak bizonyult már első nap, hogy nem is tudtam, de ez természetesen nem jelentett problémát, mivel másnap úgyis rám várt ez a feladat. A második napon már nem csak fordítani, de tolmácsolni való is akadt, mivel megérkezett az első nem magyar betegünk. Bár kicsi, családias hangulatú magánfogászatról van szó, mégis nagyon sok külföldi betegünk van, akinek jelentősen megkönnyítette a napját, hogy végre nem internetes fordító programok segítségével kellett elmondaniuk a panaszaikat. A beteg főnökünk egyik régi barátjának a férje volt, aki Dániából érkezett. A kommunikáció nagyon simán ment, lévén, hogy kifogástalanul beszélt angolul. Az első alkalom volt az elmúlt 3 évben, ahol végre hasznát vehettem az egyetemi dán óráknak, mivel örömmel konstatálta, hogy ha esetleg nem jutnak szavak eszébe angolul, a dánnal is el tudunk boldogulni. Nagyon boldog voltam és végre úgy éreztem megérte a sok befektetett idő, mivel most már láttam az erőfeszítéseim eredményét is. Persze csak ezzel nem ért véget a munkanap, mivel ausztrál betegeink is érkeztek aznap, akiknek nem csak tolmácsolni, de fordítani is kellett. Igazán mozgalmas második napot zártunk, de nem lehetett okom panaszra, mivel nagyon jól éreztem magam a sok érdekes és kihívást nyújtó munka mellett. A hét többi része sem telt ennél unalmasabban, minden napban volt valami olyan kihívás, ami megfűszerezte a munkát. Úgy érzem nagyon sokat fejlődtem szakmailag és emberileg is.

Bár ugye a tavaly is itt dolgoztam, az idén valahogy mégis más volt az egész. Sosem gondoltam, hogy ilyen kihívást jelent emberekkel dolgozni egész nap, főleg nem beteg emberekkel. Bármennyire is szerettem, nem szeretném azt mondani, hogy nem jelentett kihívást. Ám azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez volt a kedvenc részem az egészben. Kipróbálhattam magam olyan élethelyzetekben, amik egy hétköznapi fordító irodánál valószínűleg nem jöttek volna szóba. Ami a hétköznapok alatt még nagy segítséget jelentett, az az volt, hogy az előző egyetemi múltamnak köszönhetően szerencsére tisztában voltam az orvosi szaknyelv nagy részével, így a bonyolultabb magyarázatokkal sem akadt problémám. Igazán felvillanyozónak találtam azt, hogy a betegek mennyire örültek, hogy végre nehézségek nélkül tudtak kommunikálni. Ahogy észrevettem, leginkább a román betegeink voltak nagyon boldogok attól, hogy végre itt, Magyarországon is van, aki románul elmagyarázza nekik a beavatkozásokat. Természetesen nem minden munkanap a fogászaton telt. Voltak olyan napok is, amikor konferenciákra mentünk. Az ilyen helyeken érthető módon az egész világról összegyűltek az emberek, így egyáltalán nem volt könnyű tolmácsként ott lenni. Az én feladatom a tárgyalások tolmácsolása volt, amit egyáltalán nem neveznék könnyűnek, de minden percét imádtam.

Persze a munka mellett a szórakozásra is maradt idő. Budapest az idén is ugyanolyan lenyűgözőnek bizonyult, mint eddig mindig. A város nyüzsgött és most már a Covid-19 járvány hatásai sem érződtek annyira a mindennapi életben. Ebben az évben már kicsit visszafogottabb programokkal töltöttem meg a szabadidőmet, mivel fontos volt, hogy kipihenten tudja munkába menni, a gördülékeny tolmácslás érdekében. A város természetesen ebben is a „segítségemre” volt, mivel számtalan szabadtéri színház, múzeum és koncert lehetőség volt. Lévén, hogy a hétvégéim szabadok voltak, ilyenkor leginkább ezekre a helyekre jártam vagy a Duna parton voltunk a barátaimmal. Nagyon sokat töltődtem az ilyen programok által, mivel mindig is imádtam a művészeteket, főleg a festészetet és a zenét, itt pedig szinte végtelen mennyiségű néznivaló van ezeknek a keretein belül. Nagyon jó volt esténként kicsit kimenni a városba „csak úgy” és érezni a nyüzsgést, néha belefutni egy-egy szabadtéri koncertbe, vagy csak egyszerűen megállni a könyv árusnál és a sok antik könyvet nézegetni. Volt szerencsém nagyon sok kiváló éttermet is kipróbálni, melyek igazi kulináris csodaként maradnak majd meg az emlékezetemben. A legtöbb program alatt természetesen nem voltam egyedül, köszönhetően az ezelőtti Erasmus+ program által itt töltött időnek, nagyon sok barátom volt itt, akiket az ezelőtti években a mobilitások lejártával mindig fájó szívvel hagytam hátra. Ez a program sok pozitív része közül mindig is az egyik nagy kedvencem volt, hogy olyan támogató közösség állt rendelkezésedre, ami, ha csak egyedül mész el valahova, nem igazán adatik meg.

Az persze csak a „hab volt a tortán”, hogy ezek a barátságok azután is megmaradtak, miután vége volt a mobilitásnak. Sokkal jobb szívvel indultam vissza úgy a városba, hogy tudtam, azelőtt évről már vannak, akik várnak. Szerencsére idén sosem volt olyan fájdalmas a búcsú, mivel most, hogy egyetemi tanulmányaimat befejeztem, úgy döntöttem ide fogok költözni a mobilitásom után. Nem tudom eléggé hangoztatni, mennyire magával ragadott ez a város és milyen sokat köszönhetek neki. Igazán csodálatos élmény volt úgy a munka, mint az, hogy újra a városban tölthettem a nyarat. Nagyon sokat köszönhetek ennek a mobilitási programnak mely a Covid járvány óta minden évben szinte mentőövként szolgált, ahhoz, hogy kicsit kiszakadhassak a szürke hétköznapokból és sokat segített a szakmai és személyes fejlődésemben egyaránt. Hálás vagyok, hogy volt esélyem az utolsó néhány hónapot is kihasználni, mivel valahogy sokkal inkább biztoságban éreztem magam, tudván, hogy ezen program keretén belül kezdhetem meg az „igazi” felnőtt létet. Mivel szeretnék majd mester diplomát is szerezni, csak remélni tudom, hogy ott is lesz majd esélyem ilyen mobilitásokra, mivel olyan élettapasztalatot jelentenek, amiket sehol máshol nem tudna megszerezni az ember, főleg az egyetemi évei alatt.